Janne Teller, a 49 éves dán írónő tizenhárom évvel ezelőtt jelentette meg Semmi című regényét, melyet csak tíz évvel később, 2010-ben fordítottak le angolra, a következő években pedig még számos nyelvre. A regény szélsőséges karriert futott be: Dániában először betiltották, aztán kötelező olvasmánnyá tették. Az eredeti borítóhoz képest valamivel színesebb és gazdagabb külcsínt kapott a magyar kiadás. (Érdekes egyébként megnézni a különböző kiadások borítóit, változó, hogy melyiken mi a hangsúlyos elem, a spanyol kiadásnak például egyszerű, fehér-szürkés borítója van, talán a legjobban összefoglalva ezzel a könyv címét, fő motívumát). Zöld-fekete dominanciájú védőborító, a jobb alsó felén skiccre emlékeztető rajzok, kígyó, bicikli, focilabda, Krisztus a kereszten, bár ki tudja, hogy első ránézésre, olvasás nélkül mennyire azonosíthatók. Bal felső sarokban egy faág. Fekete pacák itt-ott, a védőborító alá lesve középen szintén, egyenesen bele az arcunkba egy sötét lyuk, egy óriási fekete plecsni, kicsit olyan, mint egy gyászba borult Japán zászló, de nem az. Inkább olyan fekete pont amilyet az iskolában kaptunk, amikor rosszalkodtunk. Én másodikban például azért kaptam, mert meztelen pálcikanőt rajzoltam az egyik fiú társam kérésére. Hogy ebben a könyvben kik és miért kaphatnának ekkora, gyerekként súlyosnak tűnő büntetést, a szülők, a tanárok, az iskola, a társadalom, a gyerekek, azt mindenki maga döntse el. 
Nyolcadik osztályosok. A gyerekeknek tizenéves koruk első felében járva éppen ilyenkor kell megtenniük életük első nagy lépést. Annak az eldöntésére kényszerülnek, hogy merrefelé kormányozzák életüket, középiskolát kell választaniuk. Nehéz döntés ez; van, aki ilyenkor már réges-régen tudja, hogy mi szeretne lenni, ha majd nagy lesz, így csak annyi dolga van, hogy türelmesen kivárja a jelentkezés idejét. Van, aki bizonytalan, hiszen honnan is tudhatná még gyerekfejjel, hogy az elkövetkezendő évtizedeit mivel szeretné tölteni. Mindkét opció létező és természetes. Azonban sokkal ritkább az az eset, amit a Semmi című könyv feldolgoz. Mert mi történik akkor, ha valaki a lehetőségek helyett éppenséggel a dolgok hiábavalóságra ébred rá, ráadásul nem kósza félelemként, hanem igenis megalapozott, már-már filozófiai mélységekbe menően, egyre inkább az eszme hatalma alá kerülve.
Tæring átlagos kisváros. Aztán Pierre Anthon éppen úgy kavarja fel az állóvizet, mint –ahogyan azt mindig minden kritikában, ismertetésben olvashatjuk – Janne Teller könyve szerte a világon. Mert az, aki felkavar, könnyen emblematikus alakká nőheti ki magát. Pierre Anthon is ilyen, aki egyik nap rájön arra, hogy az életben semminek sincs értelme, így fogja magát, és kilép az osztályterem ajtaján. Helyzetét nehezíti, hogy az iskola egyik tanárának fia, így mindenki igyekszik eltussolni az ügyet. Pierre Anthon felül egy fára és hónapokon keresztül hirdeti eszméjét, mint a falu önkényes szószólója. Mert mindenkit rá akar ébreszteni arra, hogy semminek sincs értelme. Az, hogy ezzel pontosan mi a célja, nem tudni. Tettével saját magát rekeszti ki az osztály nyújtotta mikroközösségből, saját maga választja a magányt, és teszi önmagát a gyűlölet céltáblájává.
Mert mi történik akkor, ha az értelem ébredezésének küszöbén azt sulykolják a lelkes gyereknek, hogy minden, amiben eddig hitt, csak délibáb? Hogy megszületett, de az tulajdonképpen céltalan, és úgyis meghal majd, és úgy tűnik el, ahogyan jött. A születés és halál között pedig nincs semmi. Pierre Anthon akarva-akaratlanul így válik közösségének vezetőjévé, nihilizmusa mindenkinek az agyába befészkeli magát, és bár szeretnék magukat is meggyőzni az értelmetlenség ellenkezőjéről, nem járnak sikerrel. Illetve csak ideiglenesen. Elhatározzák, hogy bebizonyítják, hogy igenis érdemes hinni és tenni – mi mást is tehetnének, különben fennáll a veszélye, hogy végleg elveszítik a talajt a lábuk alól. Akkor pedig hogyan tovább?
Az osztályból mindenkinek be kell szolgáltatnia valami fontosat. Tényleg fontosat, menekvés ugyanis senkinek sincs. Sofie, Rikke-Ursula, Jan-Johan, Ájtatos Kaj, nagy Hans, Ole, Elise, Hussain, Frederik, Sebastian, Anna-Li, dagadt Henrik, Laura, Piperkőc Werner, Szép Rosa és Maiken egymástól kérik be a Fontos Dolgok Halmára kerülő – így, nagy kezdőbetűkkel, hiszen tiszteletet és figyelmet kölcsönöz a nagybetű is – újabb és újabb tárgyat.
Ha az ifjúsági irodalomban kicsit is körbenézünk – Törless iskolaévei, A legyek ura, Gépnarancs -, láthatjuk, hogy a játék nem marad meg a naiv gyermeki játszadozás szintjén, hanem a belemelegedéssel egyenes arányosságban eldurvul. Itt sem történik másképp. Eljön az a pont, amikor már sejthető a legrosszabb, és amikor már tudható, de amikor Agnes egyértelműen kimondja, akkor a szemöldökünk szőrszálai mégis gyorsan összekócolódnak a brutális ötleteket és tragédiákat olvasván.
Érdekes, hogy amíg az elbeszélő időről időre nem emlékeztet arra, hogy egy lánynak, Agnesnek szemszögéből ismerhetjük meg a történetet, addig valamiért végig abban a hitben vagyok, hogy egy fiú mesél. Aztán persze jön a fülbevaló, meg a pasis sztorik kibeszélése a fejemre koppint, és kisebb fájdalmat okoz. Kicsit negatív ráébredés, kicsit idegen érzés, ami aztán újra elül a következő néhány fejezetig.
A ráncolás végig megmarad, a lapok gyorsan fogynak, és nemcsak méretüknek köszönhetően. Várjuk, hogy ebből mi fog kisülni, hogy meddig mehet el a játék, hogy hova vezet, és persze, hogy sikerül-e meggyőzni Pierre Anthont és önmagukat is újra. Merthogy előfordulhat, hogy az embernek felnőttként is vannak olyan időszakok az életében, amikor reggel felkelés előtt újra és újra meg kell győznie magát arról, hogy van miért kikelnie az ágyból, és talán még az értékeket is ugyanúgy össze kell szednie (írnia), mint ahogyan a gyerekek tették. Ezzel nincs baj, ha a végén sikerült jó belátásra bírni magunkat. Talán nekik is sikerült.
Janne Teller Magyarországon
A sodró lendületű, nyers őszinteséggel és művészi érzékenységgel megírt könyvet korhatárra tekintet nélkül bárki elolvashatja úgy, hogy élvezni is fogja. Pontosan azért, mert az értelemmel-értelmetlenséggel való szembekerülés nem egyetlen korosztályt kínzó gyötrelem, hanem bármikor, bárkit utolérhet, és jó látni, hogy nem vagyunk ezzel egyedül. Ráadásul jobb esetben nekünk nem kell olyan testi-lelki áldozatokat hoznunk a fényért az alagút végén, mint ezeknek a fiktív szereplőknek, akikkel szerencsére mindvégig együtt tudunk érezni, és helyzetüket át tudjuk érezni. Tettük néha indokolatlan, néha butaságnak tűnik, de elszántságuk, kitartásuk, összetartásuk, komolyságuk, hogy bebizonyítsák maguknak, a világnak, Pierre Anthonnak, hogy igenis, jó ez az élet nevű dolog, példaértékű.
Az élet értelméhez pedig ez a könyv is hozzáadja a magáét.
És akkor már érdemes megnézni a Budapest Bábszínházban színpadra állított bábos-élőszereplős adaptációt is a gyönyörű bábokkal és az őket életre keltő tehetséges, még-egyetmista már-végzett színészekkel, a Quimby dalaival aláfestve.
practiceyourself 