Jöjjön még egy felvonás Alföldi Róbertről és az István, a királyról

Augusztus 20-án kisebb csoda történt: kereskedelmi csatornán színházi közvetítést láthattunk, ráadásul nem a hajnali 3 órás idősávban, hanem olyan emberi időpontban, amelyben lehetőség nyílik szélesebb rétegekhez eljutni. Persze ne gondoljuk azt egy pillanatig se, hogy az RTL Klub pusztán népnevelési szándékkal ezentúl rendszeresen áldozni fog a kultúra oltárán. A történet inkább arról szól, hogy Alföldi Róbert a hamarosan induló X Faktor egyik zsűritagja lesz, és mint tudjuk, egy kis promóció mindig jót tesz a műsoroknak. Alföldiről és a Nemzeti körüli felhajtásról a csatorna már hónapok óta rendszeresen tudósított az esti híradóban, tehát szépen felépített reklámról van szó, amely az Istvánban csúcsosodott ki. Most már jöhet a Faktor is.

A nagy bemutató óta eltelt nyolc nap, és az indulatok nőttön-nőnek. Mindenkinek megvan a rendkívül hozzáértő és egyedül érvényesnek tekintendő véleménye az előadásról, mert aki nem úgy gondolja, az egyszerűen dilettáns hülye – így megy ez, mint szokás szerint minden esetében.

Én nem egyetemes igazságokat szeretnék elmondani, nem szeretnék előadást elemezni. Az István, a király olyan, amilyen. Az is teljesen mindegy, hogy ki rajongott a 2008-2013-as Nemzeti Színházért és szellemiségéért, és ki nem tette be soha a lábát az épületbe. (Bár az az ember miről akar vitatkozni?) Egy tény: a Nemzeti Színház elmúlt öt éve a mai magyar színházi életben páratlan sikertörténet. A kezdeti döccenők után az esetleg nehezebben emészthető, kevésbé népszerűnek mondható előadások is több évadon át tudtak repertoáron maradni, anyagilag felfelé ívelő korszak volt, több művészeti ágat rendszeresen összehozott, és mint az újra-pályázatban olvasható volt, számos külföldi színház és vezető teljes mellszélességgel kiállt Alföldi és a Nemzeti mellett. Nem mellesleg pedig az utolsó hónapokban több órába telt, mire a néző jegyet tudott szerezni egy-egy előadásra. És akkor örülhetett, ha egyáltalán tudott, mert a kitartó sorban állás még nem jelentett garanciát arra, hogy marad némi felcsipegethető morzsa.

Szeretjük hangoztatni, hogy demokráciában és szólásszabadságban élünk. Alföldi Róbertet, mint teljes jogú magyar állampolgárt szintén megilletik ezek a jogok, és ő él is vele, vagy inkább élne vele, ha hagynák. A fegyveres tüntetést szervezők ahelyett, hogy inkább kirándulnának egyet a fővárosban vagy otthon elolvasnának egy jó könyvet, inkább olcsó, TEK-re hajazó fotókat készítenek, és a vérnyomásukat növelik, miközben püfölik a klaviatúrát. Ahelyett, hogy a családjukkal töltenének némi tartalmas időt az iskolakezdés előtt, vagy futnának egyet a lakhelyük környékén – mert a képen látható hölgyön látszik, hogy szívesebben majszol a net vagy a tévé előtt, mint hogy sportolna –, tüntetést szerveznek, hogy butaságokat skandálhassanak. Aztán persze panaszkodni fognak, hogy milyen sanyarú élet van itt, nincs pénz, nincs kikapcsolódás, nincs kultúra, semmi nincs. Pedig van élet a tüntetésen túl is, de még milyen!

Mindezt egy ártatlan színházi előadás miatt, ami csak azzal érdemelte ki ezt a bánásmódot, hogy egy olyan rendező rendezte, aki azzal lett közutálat tárgya, hogy ki mer mondani dolgokat, és ki mer mondani dolgokat másként (is). Aki azzal lett közutálat tárgya, hogy ezzel a mérhetetlen és manapság elképzelhetetlen bátorságával még elsöprő sikereket is aratott, és akinek érdemét gyakorlatilag sokan egyáltalán nem képesek elismerni és az érdemét egyértelműen alátámasztó tényeket elfogadni. Nem kell rajongani, nem kell megnézni a rendezéseit, egyszerűen csak rá kellene bólintani, hogy igen, ez az Alföldi valamit tudhatott, bár engem nem érdekel. Ezzel bőven el lenne intézve.

Elképzelni se tudom, de szerintem fantasztikus fricska lenne, ha ezután gyorsan „átrendezné” az Istvánt, van még két napja, pontosan úgy, ahogyan 30 évvel ezelőtt színpadra állították, visszaadhatná a szerepeit a régi nagyoknak, így Nagy Ferónak és Varga Miklósnak is, hátha ezután elcsendesülne mindenki, hogy a nagy magyar értékek megőrzése kerültek. (Nagy és Varga Trabantos jelenete mellesleg éppen ezt a porosságot, évtizedes egyhelyben toporgást mutatná meg; ez a fricska időszerűbb nem is lehetne.) Mert olyan sziklaszilárd nemzeti öntudatunk van, hogy lassan már minden levegővétel nemzetgyalázás lesz. A magyar nemzet, a magyar nemzeti értékek… Mik is ezek pontosan? Valaki definiálja! Önmagában az, hogy Bánk bán-Tragédia-Csongor nem definíció a nemzeti értékekre! Ezek klasszikus magyar irodalmi alkotások, amiket sokan utálnak, de attól még nem hazaárulók, és sokan szeretnek, de attól még nem hazafiak. Két kézzel, két lábbal kapaszkodunk a múltba, amit ezzel egy időben szégyellünk is, de mégiscsak az volt az aranykor a modern világ romlottságával szemben, ugye. De ha azt is szégyelljük, a modernt (ami nem egyenlő a romlottal, egyáltalán nem, soha nem is volt!) pedig taszítjuk, akkor mi marad?

A világ dolgai nem szürkék, hanem számtalan szín és árnyalat létezik, és én csak azt szeretném, ha nem akarnánk mindent átfesteni szürkére, mert egy olyan országnak, egy olyan világnak semmi értelme nincsen. Ha mind a tízmillió ember egyvalakit másolna (de kit is kellene másolni, ki is lehetne a JÓ minta és mi alapján?), akkor lehúzhatnánk a rolót. Mi haszna van tízmillió pontosan ugyanúgy kinéző és gondolkozó klónnak? Ha nem tetszik valami, akkor olyan dolog után kell nézni, ami tetszik. Van választék. Szerencsére. Még. Még van. Az általunk utálatosnak tartott dolgot valaki más szeretni fogja, hadd legyen vele boldog, az ne zavarjon senkit.

El kell fogadni, hogy sokféle István van. Van 30, 20, 10 évvel ezelőtti és van 2013-as is. Mindenki kiválaszthatja, melyiket nézi meg. Aki a 30 évvel ezelőtti tartja AZ Istvánnak, az nézze az interneten vagy videón, és örüljön neki. Aki kíváncsi a maira, az hadd legyen kíváncsi a maira. 2013-at írunk, ebben a korban élünk, ez a ma, ez a jelen, és üdvözölni kéne, hogy nem 30 éves dolgokon kell élnünk, hanem választhatunk, akár újat, frisset is. Hogy van többféle, amit össze lehet vetni, és le lehet vonni a következtetéseket, felfedezni a világ változását. A változás nem negatív, hanem más, mint ami volt. A más pedig lehet jó is.

Az értékeket, ha már görcsösen és mindenáron tisztelni akarjuk, úgy is lehet tisztelni, hogy mellette eltűrjük (esetleg még üdvözöljük is) az újat, mert 30 év múlva az fog értéknek számítani, amit ma produkálunk. És 30 év múlva a 60 éves nem biztos, hogy érthetőbb és élvezhetőbb lesz a fiataloknak, mint a csak 30 éves. Ráadásul 2043-ban is meglesz az ország vadiúj István, a királya, sőt a rendezője már itt van valahol közöttünk, de még nem tudjuk, hogy ki az. Ez a hozzáállás mindenképpen előremutatóbb lenne, mint a pattogás egy körülhatárolhatatlan eszméért. Előrelépni és fejlődni csakis így lehet. Sajnos más célravezető út nem nagyon van

Anglia, nem Anglia – Dárday István Jutalomutazás című filmjéről

Isten áldja az 53 magyar film elnevezésű programot, melynek célja, hogy az elmúlt század már-már elfeledett, ámde jelentős alkotásait megismertesse a közönséggel. Párhuzamos kétféle fórumon juthatunk hozzá a filmekhez: az Uránia Nemzeti Filmszínház honlapján dátumra lebontva megtalálhatjuk a soron következő filmek vetítési időpontját, sőt azonnal meg is vásárolhatjuk jegyünket. Ha valaki kényelmesebb, és hajlandó rábízni magát a véletlenre, minden vasárnap kb. 21:00 órától a Duna Tv-n megnézheti valamelyik alkotást.

Az 53 film blokkokra van osztva. A moziban következetesen egy hónapban egy blokkot adnak le minden héten, a tévében azonban teljesen esetleges a sorrend (legalábbis annak tűnik). darday-7386-12193400

2013. április 21-én a VI., vagyis Retusálás nélkül elnevezésű csoportból vetítettek filmet – immár harmadik alkalommal -, a Jutalomutazás címűt. A film 1974-ben készült és Dárday István rendezte. A korábban megtekintett alkotásokhoz hasonlóan ezúttal is amatőr szereplők játszottak, és inkább házi videóra emlékeztetett, mint professzionális filmre. Hozzáteszem, ez nem elmarasztalás.

A port.hu-n filmszatíraként felcímkézett mozi valóban okoz meglepetést egy mai huszonéves számára. A Úttörő Szervezet jutalomutazást ajánl fel egy jól tanuló, jó magaviseletű, munkáskezek alatt felnőtt, hangszeren szépen játszó tizenéves diáknak. Ám ezt a diákot előtte meg kell találni. Forgó Anna (Simai Mária) párttitkár felkerekedik, és számos házhoz ellátogat, hogy megtalálja azt a gyereket, aki minden követelménynek kifogástalanul megfelel. Nincs egyszerű dolga, már-már feladná, amikor is elterjed a hír, hogy van egy kamasz fiú, Balogh Tibi (Borsi József), aki okos és tehetséges. A párttitkárnőt is meggyőzi a zenekarban gitározó-éneklő szőke fiú, és azonnal küldenek a szüleiért, hogy írják alá az utazáshoz szükséges papírokat. Nem ám a Balatonra kell az útlevél, egyenesen Angliába! A szülők gyorsan áldásukat adják az utazásra, ám Baloghné (Tamás Kálmánné) egyre többet tépelődik azon, hogy talán mégsem jó ötlet, hogy egy teljes hónapra magukra hagyja őket a fiuk. Hiszen munka is akad elég a ház körül, pénz is kell, és mire Tibi hazajönne, addigra már más ember lenne. A társaság magával rántaná, és végleg átmosná a kisfiuk agyát. Inkább ez itt a probléma.

Hetekig ez a téma a faluban, a haverok cikizik, a felnőttek odavannak, hogy ez egy soha vissza nem térő lehetőség, talán Tibi is örül a vakációnak, Anglia, Anglia, az egész falu ezt a szót ízlelgeti. Minden tudja, hogy mit kellene csinálni, mindenkinek van véleménye, de Baloghné akkor sem nyugszik – elhamarkodott volt az az aláírás. Átvitázott családi vacsorák, és egy sikertelen próbálkozás ismét rábeszéli férjét (Tamás Kálmán), hogy menjenek el ismét, és mondják el, hogy nem engedik el a gyereket. Forgó Anna értetlenül áll a döntés előtt, de nem tud mit tenni. Keresnek egy új gyereket, egy kövérkés kislányt, aki az utolsó képkockákon többi sikeres társával már a MALÉV repülőgépén száll az egekbe, hogy aztán a következő földre éréskor már Anglia levegőjét szívja magába. Azt a levegőt, ami az embereknek szinte elérhetetlen, talán Tibinek is ez lett volna az első és az utolsó lehetősége, hogy ingyen töltse a nyarat nyugaton.

jutalomutazásLehetne-e haragudni a szülőkre? Természetesen igen, hiszen az anyuka aggodalma inkább tűnik önzőségnek, mint a fia iránti őszinte aggódásnak. Nem is a fiát félti – hanem önmagát. A saját magányától fél, hogy ezzel a „felvilágosító” úttal örökre elveszíthet a fiából valamit, s ezzel talán megszűnik a fia lenni. Jogos-e ez az aggodalom? Jogos, hiszen tizennégy évesen az ember fogékony, ráadásul nem akármilyen országban szemlélődhet arról, hogy milyen élet zajlik a sajátján kívül. Ráadásul a szülők vaksötétben tapogatóznak, bezárva az ország határain belülre minden olyan nagynak és félelmetesnek tűnhet. Tapasztalat nélkül könnyedén bele lehet látni valamiféle megrontó sátániságot az ismeretlenbe.

A film erőssége egyben a gyengesége is lehetne. Mindig érdekes amatőrökkel forgatott filmet nézni, néha sokkal intenzívebbek és megragadóbbak, mint a diplomás színészek, de ebben az esetben zavaró volt időnként az, hogy egyszerre sokan beszéltek, és így egy nagy zümmögő masszává olvadtak össze a hangok. Vagy ha valaki mégis szóhoz jutott egymaga, akkor halkan, ízes tájszólásban, mondattöredékekben beszélt, ami szintén nehezebbé tette a megértést. A lényeg persze hallható volt, és bájos volt az a közvetlen hétköznapiság, ami ezáltal a filmet áthatotta. jutalomutazas2

Borsi József mint Tibi szerethető karakter, azonban nem könnyű megmondani, hogy vajon ő mit gondol erről az utazásról. Ha a társai cikizik, akkor is jó képet vág, ha az asztal fölött összevesznek a szülei kissé elszontyolodik, ha éjjel az ágyban az ő ügyét beszélik ki, miközben azt hiszik alszik, akkor szintén – mindenre többnyire ugyanaz az arckifejezés a válasza.

Az élet értelmei – Janne Teller Semmi című könyvéről

Janne Teller, a 49 éves dán írónő tizenhárom évvel ezelőtt jelentette meg Semmi című regényét, melyet csak tíz évvel később, 2010-ben fordítottak le angolra, a következő években pedig még számos nyelvre. A regény szélsőséges karriert futott be: Dániában először betiltották, aztán kötelező olvasmánnyá tették. Az eredeti borítóhoz képest valamivel színesebb és gazdagabb külcsínt kapott a magyar kiadás. (Érdekes egyébként megnézni a különböző kiadások borítóit, változó, hogy melyiken mi a hangsúlyos elem, a spanyol kiadásnak például egyszerű, fehér-szürkés borítója van, talán a legjobban összefoglalva ezzel a könyv címét, fő motívumát). Zöld-fekete dominanciájú védőborító, a jobb alsó felén skiccre emlékeztető rajzok, kígyó, bicikli, focilabda, Krisztus a kereszten, bár ki tudja, hogy első ránézésre, olvasás nélkül mennyire azonosíthatók. Bal felső sarokban egy faág. Fekete pacák itt-ott, a védőborító alá lesve középen szintén, egyenesen bele az arcunkba egy sötét lyuk, egy óriási fekete plecsni, kicsit olyan, mint egy gyászba borult Japán zászló, de nem az. Inkább olyan fekete pont amilyet az iskolában kaptunk, amikor rosszalkodtunk. Én másodikban például azért kaptam, mert meztelen pálcikanőt rajzoltam az egyik fiú társam kérésére. Hogy ebben a könyvben kik és miért kaphatnának ekkora, gyerekként súlyosnak tűnő büntetést, a szülők, a tanárok, az iskola, a társadalom, a gyerekek, azt mindenki maga döntse el. semmi nadaNyolcadik osztályosok. A gyerekeknek tizenéves koruk első felében járva éppen ilyenkor kell megtenniük életük első nagy lépést. Annak az eldöntésére kényszerülnek, hogy merrefelé kormányozzák életüket, középiskolát kell választaniuk. Nehéz döntés ez; van, aki ilyenkor már réges-régen tudja, hogy mi szeretne lenni, ha majd nagy lesz, így csak annyi dolga van, hogy türelmesen kivárja a jelentkezés idejét. Van, aki bizonytalan, hiszen honnan is tudhatná még gyerekfejjel, hogy az elkövetkezendő évtizedeit mivel szeretné tölteni. Mindkét opció létező és természetes. Azonban sokkal ritkább az az eset, amit a Semmi című könyv feldolgoz. Mert mi történik akkor, ha valaki a lehetőségek helyett éppenséggel a dolgok hiábavalóságra ébred rá, ráadásul nem kósza félelemként, hanem igenis megalapozott, már-már filozófiai mélységekbe menően, egyre inkább az eszme hatalma alá kerülve.

Tæring átlagos kisváros. Aztán Pierre Anthon éppen úgy kavarja fel az állóvizet, mint –ahogyan azt mindig minden kritikában, ismertetésben olvashatjuk – Janne Teller könyve szerte a világon. Mert az, aki felkavar, könnyen emblematikus alakká nőheti ki magát. Pierre Anthon is ilyen, aki egyik nap rájön arra, hogy az életben semminek sincs értelme, így fogja magát, és kilép az osztályterem ajtaján. Helyzetét nehezíti, hogy az iskola egyik tanárának fia, így mindenki igyekszik eltussolni az ügyet. Pierre Anthon felül egy fára és hónapokon keresztül hirdeti eszméjét, mint a falu önkényes szószólója. Mert mindenkit rá akar ébreszteni arra, hogy semminek sincs értelme. Az, hogy ezzel pontosan mi a célja, nem tudni. Tettével saját magát rekeszti ki az osztály nyújtotta mikroközösségből, saját maga választja a magányt, és teszi önmagát a gyűlölet céltáblájává.Semmi_w

Mert mi történik akkor, ha az értelem ébredezésének küszöbén azt sulykolják a lelkes gyereknek, hogy minden, amiben eddig hitt, csak délibáb? Hogy megszületett, de az tulajdonképpen céltalan, és úgyis meghal majd, és úgy tűnik el, ahogyan jött. A születés és halál között pedig nincs semmi. Pierre Anthon akarva-akaratlanul így válik közösségének vezetőjévé, nihilizmusa mindenkinek az agyába befészkeli magát, és bár szeretnék magukat is meggyőzni az értelmetlenség ellenkezőjéről, nem járnak sikerrel. Illetve csak ideiglenesen. Elhatározzák, hogy bebizonyítják, hogy igenis érdemes hinni és tenni – mi mást is tehetnének, különben fennáll a veszélye, hogy végleg elveszítik a talajt a lábuk alól. Akkor pedig hogyan tovább?

Az osztályból mindenkinek be kell szolgáltatnia valami fontosat. Tényleg fontosat, menekvés ugyanis senkinek sincs. Sofie, Rikke-Ursula, Jan-Johan, Ájtatos Kaj, nagy Hans, Ole, Elise, Hussain, Frederik, Sebastian, Anna-Li, dagadt Henrik, Laura, Piperkőc Werner, Szép Rosa és Maiken egymástól kérik be a Fontos Dolgok Halmára kerülő – így, nagy kezdőbetűkkel, hiszen tiszteletet és figyelmet kölcsönöz a nagybetű is –  újabb és újabb tárgyat.

Ha az ifjúsági irodalomban kicsit is körbenézünk – Törless iskolaévei, A legyek ura, Gépnarancs -, láthatjuk, hogy a játék nem marad meg a naiv gyermeki játszadozás szintjén, hanem a belemelegedéssel egyenes arányosságban eldurvul. Itt sem történik másképp. Eljön az a pont, amikor már sejthető a legrosszabb, és amikor már tudható, de amikor Agnes egyértelműen kimondja, akkor a szemöldökünk szőrszálai mégis gyorsan összekócolódnak a brutális ötleteket és tragédiákat olvasván.

Érdekes, hogy amíg az elbeszélő időről időre nem emlékeztet arra, hogy egy lánynak, Agnesnek szemszögéből ismerhetjük meg a történetet, addig valamiért végig abban a hitben vagyok, hogy egy fiú mesél. Aztán persze jön a fülbevaló, meg a pasis sztorik kibeszélése a fejemre koppint, és kisebb fájdalmat okoz. Kicsit negatív ráébredés, kicsit idegen érzés, ami aztán újra elül a következő néhány fejezetig.

A ráncolás végig megmarad, a lapok gyorsan fogynak, és nemcsak méretüknek köszönhetően. Várjuk, hogy ebből mi fog kisülni, hogy meddig mehet el a játék, hogy hova vezet, és persze, hogy sikerül-e meggyőzni Pierre Anthont és önmagukat is újra. Merthogy előfordulhat, hogy az embernek felnőttként is vannak olyan időszakok az életében, amikor reggel felkelés előtt újra és újra meg kell győznie magát arról, hogy van miért kikelnie az ágyból, és talán még az értékeket is ugyanúgy össze kell szednie (írnia), mint ahogyan a gyerekek tették. Ezzel nincs baj, ha a végén sikerült jó belátásra bírni magunkat. Talán nekik is sikerült.

Janne_Teller_2012magyarJanne Teller Magyarországon

A sodró lendületű, nyers őszinteséggel és művészi érzékenységgel megírt könyvet korhatárra tekintet nélkül bárki elolvashatja úgy, hogy élvezni is fogja. Pontosan azért, mert az értelemmel-értelmetlenséggel való szembekerülés nem egyetlen korosztályt kínzó gyötrelem, hanem bármikor, bárkit utolérhet, és jó látni, hogy nem vagyunk ezzel egyedül. Ráadásul jobb esetben nekünk nem kell olyan testi-lelki áldozatokat hoznunk a fényért az alagút végén, mint ezeknek a fiktív szereplőknek, akikkel szerencsére mindvégig együtt tudunk érezni, és helyzetüket át tudjuk érezni. Tettük néha indokolatlan, néha butaságnak tűnik, de elszántságuk, kitartásuk, összetartásuk, komolyságuk, hogy bebizonyítsák maguknak, a világnak, Pierre Anthonnak, hogy igenis, jó ez az élet nevű dolog, példaértékű.

Az élet értelméhez pedig ez a könyv is hozzáadja a magáét.

És akkor már érdemes megnézni a Budapest Bábszínházban színpadra állított bábos-élőszereplős adaptációt is a gyönyörű bábokkal és az őket életre keltő tehetséges, még-egyetmista már-végzett színészekkel, a Quimby dalaival aláfestve.semmi

Revolúcion húngara de 1848

Hoy es el aniversario  de la Revolúcion húngara de 1848 que estuvo estrechamente relacionada con las revoluciones en el área de los Habsburgos y Borbones. La revolución en Hungría llegó a convertirse en una guerra por la independencia húngara del Imperio austríaco. Muchos de sus líderes, incluyendo a Luis Kossuth, Sándor Petőfi y Mór Jókai, son de las mayores figuras nacionales en la Historia húngara, y el aniversario del día en que comenzó la revolución, el 15 de marzo, es uno de los tres días festivos nacionales.hungary_national_day_2013-1107005-hp

Rendición de Sándor Petőfi recitando el Nemzeti dal (Tonada Nacional) a una multitud el 15 de marzo de 1848 (por Mihály Zichy). El texto acá http://es.wikipedia.org/wiki/Nemzeti_dalpetofiY el tiempo de hoy en Hungríahavazas3-MTI