Jöjjön még egy felvonás Alföldi Róbertről és az István, a királyról

Augusztus 20-án kisebb csoda történt: kereskedelmi csatornán színházi közvetítést láthattunk, ráadásul nem a hajnali 3 órás idősávban, hanem olyan emberi időpontban, amelyben lehetőség nyílik szélesebb rétegekhez eljutni. Persze ne gondoljuk azt egy pillanatig se, hogy az RTL Klub pusztán népnevelési szándékkal ezentúl rendszeresen áldozni fog a kultúra oltárán. A történet inkább arról szól, hogy Alföldi Róbert a hamarosan induló X Faktor egyik zsűritagja lesz, és mint tudjuk, egy kis promóció mindig jót tesz a műsoroknak. Alföldiről és a Nemzeti körüli felhajtásról a csatorna már hónapok óta rendszeresen tudósított az esti híradóban, tehát szépen felépített reklámról van szó, amely az Istvánban csúcsosodott ki. Most már jöhet a Faktor is.

A nagy bemutató óta eltelt nyolc nap, és az indulatok nőttön-nőnek. Mindenkinek megvan a rendkívül hozzáértő és egyedül érvényesnek tekintendő véleménye az előadásról, mert aki nem úgy gondolja, az egyszerűen dilettáns hülye – így megy ez, mint szokás szerint minden esetében.

Én nem egyetemes igazságokat szeretnék elmondani, nem szeretnék előadást elemezni. Az István, a király olyan, amilyen. Az is teljesen mindegy, hogy ki rajongott a 2008-2013-as Nemzeti Színházért és szellemiségéért, és ki nem tette be soha a lábát az épületbe. (Bár az az ember miről akar vitatkozni?) Egy tény: a Nemzeti Színház elmúlt öt éve a mai magyar színházi életben páratlan sikertörténet. A kezdeti döccenők után az esetleg nehezebben emészthető, kevésbé népszerűnek mondható előadások is több évadon át tudtak repertoáron maradni, anyagilag felfelé ívelő korszak volt, több művészeti ágat rendszeresen összehozott, és mint az újra-pályázatban olvasható volt, számos külföldi színház és vezető teljes mellszélességgel kiállt Alföldi és a Nemzeti mellett. Nem mellesleg pedig az utolsó hónapokban több órába telt, mire a néző jegyet tudott szerezni egy-egy előadásra. És akkor örülhetett, ha egyáltalán tudott, mert a kitartó sorban állás még nem jelentett garanciát arra, hogy marad némi felcsipegethető morzsa.

Szeretjük hangoztatni, hogy demokráciában és szólásszabadságban élünk. Alföldi Róbertet, mint teljes jogú magyar állampolgárt szintén megilletik ezek a jogok, és ő él is vele, vagy inkább élne vele, ha hagynák. A fegyveres tüntetést szervezők ahelyett, hogy inkább kirándulnának egyet a fővárosban vagy otthon elolvasnának egy jó könyvet, inkább olcsó, TEK-re hajazó fotókat készítenek, és a vérnyomásukat növelik, miközben püfölik a klaviatúrát. Ahelyett, hogy a családjukkal töltenének némi tartalmas időt az iskolakezdés előtt, vagy futnának egyet a lakhelyük környékén – mert a képen látható hölgyön látszik, hogy szívesebben majszol a net vagy a tévé előtt, mint hogy sportolna –, tüntetést szerveznek, hogy butaságokat skandálhassanak. Aztán persze panaszkodni fognak, hogy milyen sanyarú élet van itt, nincs pénz, nincs kikapcsolódás, nincs kultúra, semmi nincs. Pedig van élet a tüntetésen túl is, de még milyen!

Mindezt egy ártatlan színházi előadás miatt, ami csak azzal érdemelte ki ezt a bánásmódot, hogy egy olyan rendező rendezte, aki azzal lett közutálat tárgya, hogy ki mer mondani dolgokat, és ki mer mondani dolgokat másként (is). Aki azzal lett közutálat tárgya, hogy ezzel a mérhetetlen és manapság elképzelhetetlen bátorságával még elsöprő sikereket is aratott, és akinek érdemét gyakorlatilag sokan egyáltalán nem képesek elismerni és az érdemét egyértelműen alátámasztó tényeket elfogadni. Nem kell rajongani, nem kell megnézni a rendezéseit, egyszerűen csak rá kellene bólintani, hogy igen, ez az Alföldi valamit tudhatott, bár engem nem érdekel. Ezzel bőven el lenne intézve.

Elképzelni se tudom, de szerintem fantasztikus fricska lenne, ha ezután gyorsan „átrendezné” az Istvánt, van még két napja, pontosan úgy, ahogyan 30 évvel ezelőtt színpadra állították, visszaadhatná a szerepeit a régi nagyoknak, így Nagy Ferónak és Varga Miklósnak is, hátha ezután elcsendesülne mindenki, hogy a nagy magyar értékek megőrzése kerültek. (Nagy és Varga Trabantos jelenete mellesleg éppen ezt a porosságot, évtizedes egyhelyben toporgást mutatná meg; ez a fricska időszerűbb nem is lehetne.) Mert olyan sziklaszilárd nemzeti öntudatunk van, hogy lassan már minden levegővétel nemzetgyalázás lesz. A magyar nemzet, a magyar nemzeti értékek… Mik is ezek pontosan? Valaki definiálja! Önmagában az, hogy Bánk bán-Tragédia-Csongor nem definíció a nemzeti értékekre! Ezek klasszikus magyar irodalmi alkotások, amiket sokan utálnak, de attól még nem hazaárulók, és sokan szeretnek, de attól még nem hazafiak. Két kézzel, két lábbal kapaszkodunk a múltba, amit ezzel egy időben szégyellünk is, de mégiscsak az volt az aranykor a modern világ romlottságával szemben, ugye. De ha azt is szégyelljük, a modernt (ami nem egyenlő a romlottal, egyáltalán nem, soha nem is volt!) pedig taszítjuk, akkor mi marad?

A világ dolgai nem szürkék, hanem számtalan szín és árnyalat létezik, és én csak azt szeretném, ha nem akarnánk mindent átfesteni szürkére, mert egy olyan országnak, egy olyan világnak semmi értelme nincsen. Ha mind a tízmillió ember egyvalakit másolna (de kit is kellene másolni, ki is lehetne a JÓ minta és mi alapján?), akkor lehúzhatnánk a rolót. Mi haszna van tízmillió pontosan ugyanúgy kinéző és gondolkozó klónnak? Ha nem tetszik valami, akkor olyan dolog után kell nézni, ami tetszik. Van választék. Szerencsére. Még. Még van. Az általunk utálatosnak tartott dolgot valaki más szeretni fogja, hadd legyen vele boldog, az ne zavarjon senkit.

El kell fogadni, hogy sokféle István van. Van 30, 20, 10 évvel ezelőtti és van 2013-as is. Mindenki kiválaszthatja, melyiket nézi meg. Aki a 30 évvel ezelőtti tartja AZ Istvánnak, az nézze az interneten vagy videón, és örüljön neki. Aki kíváncsi a maira, az hadd legyen kíváncsi a maira. 2013-at írunk, ebben a korban élünk, ez a ma, ez a jelen, és üdvözölni kéne, hogy nem 30 éves dolgokon kell élnünk, hanem választhatunk, akár újat, frisset is. Hogy van többféle, amit össze lehet vetni, és le lehet vonni a következtetéseket, felfedezni a világ változását. A változás nem negatív, hanem más, mint ami volt. A más pedig lehet jó is.

Az értékeket, ha már görcsösen és mindenáron tisztelni akarjuk, úgy is lehet tisztelni, hogy mellette eltűrjük (esetleg még üdvözöljük is) az újat, mert 30 év múlva az fog értéknek számítani, amit ma produkálunk. És 30 év múlva a 60 éves nem biztos, hogy érthetőbb és élvezhetőbb lesz a fiataloknak, mint a csak 30 éves. Ráadásul 2043-ban is meglesz az ország vadiúj István, a királya, sőt a rendezője már itt van valahol közöttünk, de még nem tudjuk, hogy ki az. Ez a hozzáállás mindenképpen előremutatóbb lenne, mint a pattogás egy körülhatárolhatatlan eszméért. Előrelépni és fejlődni csakis így lehet. Sajnos más célravezető út nem nagyon van

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s